~Esőtánc~

 Szeretem az esőt. Nézni, ahogyan mindent elmos. Még most is, a rácsok mögött is érzem hűs és megnyugtató illatát, ahogyan bemosódik az ócska padlón át. Az idejét sem tudom, mióta lehetek itt, de kezd unalmas lenni. A szívem mozgásra vágyik, egy kis életre... A napok egyre unalmasabbak. Néha jön egy-két ember, de semmi több. Ma is volt itt egy nő. De mihelyt jött, úgy távozott. Érdeklődve figyeltem, ahogyan elmegy. Végigsétált a hosszú folyosón és becsukta maga mögött az ajtót. Kint még mindig esik az eső. Mélyet szippantok a friss levegőből, amit a nő magával hozott, ezután lassan visszaballagok a "kedvenc" sarkomba. Összekuporodom, lehunyom a szemem és a szabadságról álmodom. 
 Másnap- legnagyobb meglepetésemre- a nő ismét eljött. Egy régi, kopott nyakörvet szorongatott a kezében. Nem szeretem a nyakörveket, korlátozzák a szabadságomat. Nem mozdulok a ketrec sarkából. A nő kedvesen mosolyogva közelít felém. Édes, megnyugtató hangon suttog valamit, amire kicsit felbátorodom. Eddig hátracsapott fülemet most kiegyenesítem és kérdőn nézek felé. Ő megint mond valamit azon a kedves, megnyugtató hangján. Erre megtalálom a bátorságom és elindulok felé. Ő közben kinyitja cellám ajtaját és belép rajta. Egyik kezében a kopott, fekete nyakörvet szorongatja, másikban egy pórázt. Nagyot nyelek és lassan hátrébb húzódok, ő ismét azon az édes hangján szól hozzám. Hívogat, erre én nyüszítek. Óvatosan közelít. Egyre közelebb, még közelebb és még közelebb. Egyszerre azon kapom magam, hogy a nyakörv a nyakamban, a póráz rajta és rángat. Hangosan felnyüszítek, erre rám ordít és a póráz végével a hátsómra csap. Megint nyüszítek. Ő mintha hatalmas szörny lenne, felemel, és a fölhöz vág. Ezután oly sátáni nevetés hagyja el a száját, amire sosem gondoltam volna. Megijedek. Ezen események alatt kivonszol egy hatalmas négylábú, bűzlő szörnyeteghez, amelynek a hátulján van egy kicsi ketrec. Kinyitja az ajtót és betuszkol a kicsi ketrecbe, amiben még megfordulni sem tudok. Nyüszítek, mire ő hozzám vág egy tálat. Egész úton vonyítottam és morogtam. Már megint megtörtént, már megint, és épp velem, megint velem. Megálltunk, a nő kiszállt és haragosan becsapta maga mögött az ajtót, ezután hozzám jött- a szeme szinte villámokat szórt- és elkezdett ordibálni. Ordítozás közben kivett a szörnyetegből és egy rettentő büdös, kutyákkal teli helyre vitt.
 A kutyák acsarogtak. Érzem, nem szeretnek engem. Bevonszol egy nagy ketrecbe, ahol egy másik kutya fekszik. Rettentő a szag, a szemem könnybe lábad tőle. A nő erősen meglök, mire átesek az ajtón és felsértem a mancson. Felsírok. A nő megint hozzám vágja a tálat. Egy darabig dühöng, de aztán elmegy. Kettesben maradok a sarokban fekvő kutyával. Nem merek hozzá szólni, még a végén ő is rám förmed, mint az a nő. Meglepetésemre ő szólal meg előbb:
- Szia!
Bizonytalanul bólintok, azt hiszem most csak ennyi telik tőlem. Elmosolyodik és feláll. Közelít felém, én morogva hátrálok.
- Ne félj! Nem eszlek meg!- mondja megnyugtató hangon. Erre abbahagyom a morgást és kiegyenesedek.
- Szegénykém. Honnan kerültél ide?
- Ketrecből- ketrecbe- motyogom.
- Aham. Hát ez a ketrec még a rémálmaidnál is rettenetesebb lesz!
- Kösz, ez megnyugtató volt- morogom haragosan.
- Ha hallgatsz rám nem lesz olyan rossz. Most pedig pihenj! Szükséged lesz az erődre.
Nem válaszolok neki, de igaza van: fáradt vagyok. Egy darabig még állok. lassan megindulok egy sarokba. Kis, szűk sarok ez, de jó így. Legalább nem fázom. Lassan lehunyom a szemem és elalszom.
 Másnap szörnyű hangra ébredek: kutyák vicsorognak. Felállok és megrázom magam. Oda sétálok a ketrec elejéhez és kibámulok a rácson. Eközben lakótársam mellém lép, majd' a szívbajt hozza rám.
- Szokj hozzá! Minden reggel erre fogsz ébredni.
Elkerekedik a szemem. Ránézek. Látom, hogy ő egy kis lyukon néz át.
- Gyere, nézd meg!- utasít.
Odalépek, ő hátrébb lép. Amit ott látok, leírhatatlan. A rácsokon túl kutyák tépik egymást. Az emberek tapsolnak és üvöltöznek. Szegény kutyákból csakúgy dől a vér, de egyikük se nyüszít. Ádáz szemükben gyilkos szikra ég. Elfordulnék, de a hím a hátam mögé áll.
- Nézd meg jól!- mondja halkan, hogy majd' beleőrülök.
A szavak nem jönnek az ajkamra. Mikor fogalmaztam végre valamit, az is a torkomon akadt. Végre engedte, hogy elhátráljak. Rá se néztem, egyenesen a sarkomba futottam. Egy kis idő elteltével utánam jött.
- Nagyon megrázott?- kérdezte megnyugtató, mély hangján.
Bólintani sincs erőm, összekuporodom és megpróbálom feldolgozni a történteket.
 Két nap elteltével kissé megszokom a fülsüketítő sírást és az orrfacsaró bűzt. Már egészen kiismerem magam a ketrecben. Amal- a nagy hím- nincs itt. Tegnap jött egy nő és elvitte. Olyan szomorú volt a pillantása. Nem értem, szerintem innen csak jobb helyre lehet jutni. Hallom, ahogy nyílik az ajtó.  Az a nő jön be rajta Amalt rángatva. Teljesen letaglóz a látványa. Egy csomó kötés van rajta, alig bír járni. A nő csak lökdösi befelé, közben hátborzongató hangjával érthetetlen nyelven ordít. Egy nagy taszajtással beljebb löki a hímet. Amal félelmetes hörgéssel a földre vetődik. A nő ordítozva lép ki a ketrecből. Mikor elment és már hallani sem lehetett, odamentem Amalhoz. Lefeküdtem mellé és elkezdtem noszogatni, hogy keljen fel és igyon. Szörnyen bűzlött. Mélyet szippantottam a szagából. Ugyan az a bűz, mint a rácson átszivárog. Hangosan felnyögött.
- Kérlek...- szólt elfúló hangon. - Kérlek, hagyj...- és becsukta a szemét. Halkan hozzátette:- Hagyj meghalni.
- Nem!- sikítottam és ráborultam a hátára.
Éreztem, ahogy lassan, elfúlón, de lélegzik. Megnyugodtam, így még tudom, hogy nem halt meg. Egy darabig.
Másnap korán reggel jött a nő. Közelített felénk. Megremegtem, ahogy belegondoltam a múltkoriba. Ha megint Amalért jött azt nem élem túl. Hiszen ő az egyetlen, akivel itt szót értek. A nő egyre közelebb ért, morogni kezdtem. Egy hosszú bot volt a kezében. Felém csapott. Ekkor új gondolat cikázott át agyamon: Mi van, ha nem Amalért jött, hanem értem A háta mögül előrántott egy kisebb botot, aminek sült kutyahús szaga volt. Megborzongtam. Védekezésből még hangosabban kezdtem morogni. Amal mellettem elkezdett mocorogni, de hamar abba hagyta. Mintha mondani akart volna valamit. De nem volt ereje rá. ez idő alatt a nő közelebb jött és felém nyújtotta a rövidebb botot. Alig tudtam kikerülni. Másodjára is lesújtott, telibe kapta a mellkasomat. Éreztem, ahogyan lassan, iszonyúam fájó érzés nyilall belém. Elvesztettem a lábam alatt a talajt, elvetődtem a földön és remegtem. A szúró fájdalom nem szűnt. Eközben a nő a nyakamba rakta a hosszabb botot és kihúzott a ketrecből. Bevitt egy hideg, nyirkos szobába, ami csakúgy csillogott a sok fém holmitól. Rátett egy guruló asztalra és egy másik asztalhoz tolt. Láttam, ahogyan kezébe vesz egy nagy tűt. Korábban már láttam ilyet, annál a kedves öreg pasasnál. De ennek a nőnek valahogy nem állt jól a kezében. Megpöckölte, mire folyadék jött ki belőle. Ördögi vigyor jelent meg az arcán. Felém hajolt és negédesen mondott valamit aztán belém döfte a tűt. A szer gyorsan hatott. A nő gyorsan bekötötte a számat és visszatette rám a botot. Érzékeim kiélesedtek, érzem, ahogy egyre agresszívabb vagyok. A számon lévő kötés miatt nem tudok acsarogni, pedig szívesen tenném, sőt az első dologba- a nő lába-, amit meglátok, szeretnék beleharapni. A nő bevisz egy szobába, ahol belém akasztanak egy rugós szerkezetet. Felemelnek és letesznek. Megint átvisz egy másik szobába. Tele van minden morgó kutyákkal.  A bűz elviselhetetlen, de nem érdekel, ölni akarok. Kikötnek egy rácshoz egy másik kutyával szemben. Majd' felrobbanok dühömben. Meg akarom ölni azt a másik kutyát. Már nem tudom mi álom, mi valóság. Csak ölni akarok. Egyenesen a kutya szemébe nézek. Fejembe szökik a vér és elkezdem rángatni a rácsot. A másik kutya is ugyan ezt teszi. Megfújnak valami sípot, mire az emberek tapsolni, ordítani kezdtek. Elengedtek minket. Végre. Csak egy gondolat cikázik bennem: ölni. Gondolkodás nélkül nekirontok ellenfelemnek. Egyenesen a nyakába harapok. Kapálódzik, próbál szabadulni a szorításomból. Hiába. Erős vagyok, nagyon erős. Hallom, ahogy reccsen a csontja. Érzem, ahogyan lassan elernyed fogaim közt. Győztem, öltem, elájultam.
 Mikor felébredtem a ketrecben találtam magam. Amal szólongatott:
- Hope! Héj! Hope!- kiáltotta és noszogatott.
Nem tudom meddig voltam eszméletlen. Lassan magamhoz térek. Megpróbálok felállni, de nem sikerül. Érzem, ahogyan minden erő kiszökik lábaimból.
-De örülök, hogy épségben vagy! -mondja és megnyalja az arcom.
Elmosolyodom és beszélni próbálok, de nem sikerül. Szörnyű íz szökik a számba, hányingerem van tőle. Hirtelen képek villannak fel előttem. Képek a harcról. A halott kutyáról. 
- Semmi baj- mondja nyugodtan. - Mindenkivel megesik itt4 Nem te tehetsz róla, hanem az a szer- morogja haragosan. - Az az átkozott szer!- tör ki belőle.
- De...
- De nem! Ne okold magad! Én ostoba voltam és magamat okoltam! Ne kövesd el ezt a hibát!
Megrázom a fejem.
- Igenis felelős vagyok érte, hiszen...- nem tudom végigmondani, elcsuklik a hangom és nyüszítek.
Érzem, ahogyan nyalogat. Szeretem Amalt. Mindig meg tud nyugtatni.
 Másnap bejött egy férfi és mindkettőnket elvitt. Egy kocsira pakolt minket a többi kutyához.
- Hova megyünk?- kérdezem csendesen Amalt.
- A végzetünkbe- szólal meg egy idősebb hím.
- Ne hallgass George-ra, kislány! Biztos jobb lesz, mint ott volt!
- Szerintem George- nak igaza van- szólal meg borúsan Amal.
Hiszek neki, eddig mindig igaza volt!
 Megérkeztünk, kipakolnak minket. A többi kutyát beviszik egy nagy tető alá. Dörög az ég. Minket- engem és Amalt- kint hagynak. Villámlik. Megint jön az a nő, hangosan morgok. Amal rám néz és megrázza a fejét. Abbahagyom a morgást. A nő beköti a számat és beadja a szert. Elered az eső. Egyre több ember gyűlik össze. A szer ismét eluralkodik rajtam. Ölni. Ölni. Ölni. Ez az egyetlen gondolatom. Kikötnek egy rácshoz. Velem szemben Amal. Rámorgok, ő visszamorog. Felhangzik a síp. Megdördül az ég. Szakad az eső. Amalnak rontok. A vállába harapok, ő a mellkasomba. Tépjük egymást és közben nem érzünk fájdalmat. Az emberek őrjöngnek. Elengedjük egymást, körözünk, újra egymásnak rontunk. Egyenesen a nyakába harapok, szorítom, ahogyan a másik kutyát múltkor. Rángatja a fejét, de egyre kevesebb benne az erő. Gyengül a szorításom, míg végül kitépi magát fogaim közül. Hörögve hátrál. Én megint felé harapok. Kikerül és utolsó erejével erősen a fejembe harap. Hallom, ahogyan roppan a koponyám. Lassan elsötétül a világ. Villámlik, dörög, villámlik. Az eső kopog a bordáimon, táncot jár kihűlő testemen. Tompulnak érzékeim. Az utolsó, amit még hallok Amal szívszaggató üvöltése és az eső kopogása.
***
Hirtelen fény. Egy arc. Ennyi most a világ. Anyám arca, különös mosoly ül rajta.
-Amal!- kiáltok fel. Felpattanok és körbeszaglások. Keresem őt, de hiába, nem érzem.
-Hope!- mondja boldogan anyám.
Most jut eszembe! Anyám meghalt, láttam! Akkor mégis hogyan?! Kérdésre nyitom a szám, de a szavamba vág:
- Tényleg meghaltam- mondja és a végtelen felé tekint. - De ezek szerint te is meghaltál- mondja és búsan néz rám. - Örülök és sírok egyszerre.
Behunyom a szemem, nem tudom elhinni, hogy meghaltam.
 Öt nap telt el halálom óta. Végre szabad vagyok. Szabad, de magányos, rettentő magányos. Igaz, itt van anyám, de nem beszélünk túl sokat. Folyton csak a végtelent fürkészi éjszürke szemével. Az idő viharosra fordult. 
- Jön valaki- lép mellém. - Akkor van eső, ha jön valaki.
- Mintha az időjárás az érkezőt siratná- mondom félhangosan.
Anyám nem válaszol, csak bólint. Elered az eső. villámlik és a harmatos domb tetejére egy ismerős ismeretlen érkezik. Felszaladunk a dombra. A domb közepén megérzem a szagot és felsikoltok.
- Amal!
A hím hegyezi a fülét és felém fordul. Eddig komor arcára mosoly ül és megindul felém.
 Itt vagyunk mi, együtt az esőben, együtt a halálban. Lehet, hogy önző vagyok, de örülök, hogy itt van. Itt, velem. És az eső csak szakad: sirat minket, siratja sorsunk. Kergetőzve megindulunk a dombon lefelé. Az égen szivárvány jelenik meg. És az eső csak esik. Esik. Esik. Esik és esik. Innentől minden jobb lesz, érzem. Innentől az életem tánc lesz, egy könnyed tánc. Egy könnyed tánc az esőben, amely mindent elmos.
 

//A kutyaviadalban elhunyt kutyáknak.//
2010.06.15- Szolnok